“Öngyilkos” lopkodás

Mindig volt bennem valamiféle ambivalens érzés a bevásárlóközpontokkal kapcsolatban. Éppen rájöttem az okára: a bevásárlóközpontot nem a vásárlás szeretete ihlette, éppen ellenkezőleg. Magamból indulok ki: annyira utálok vásárolni, hogy egy helyre még elmegyek…

Ebből következik, nem szervesen, de logikusan, hogy van egy kedvenc plazám – a legjobb, amit egy lusta vásárló kívánhat. A “viszonyunk” úgy alakult ki, hogy ez volt az egyetlen, ahol nem változtatták az áruk helyét. (Igen, tudom, rá kell venni valahogy az embert, hogy mindent megnézzen, és lehetőleg mindent megvásároljon, de én úgyis célzottan vásárolok, hagyjanak békén!)

Magától értetődően kedvenc plazámnak minden zugát ismerem. Ma feltűnt, hogy vranceai bort árulnak a mobilüzlet helyén. És eszembe jutott, hogy pár hónapja jártam ott, adatkábelt kerestem a Nokiámhoz. Amikor fizetésre került a sor, az eladó bizalmaskodva áthajolt a pulton, és odasúgta: ha gondolom, megkaphatom a kábelt fele áron másnap, csak mondjam meg hova, és elhozza nekem.

Nem került sokba az egész, úgyhogy legyintettem az ajánlatára, de emlékszem, hogy kifelé menet megjegyeztem: ha így folytatja, ellopkodja a munkaadója ügyfeleit, hamarosan nem lesz hol dolgoznia. Hát nem úgy folytatta?!

Tartalékosnyugdíj

A tartalékosok nyugdíjának újraszámolása két szemszögből közelíthető meg. Az első csapás, amelyet az államfő is ajánl, a társadalmi igazságosságé.

Traian Băsescu az egykori sorkatonák emlékeire apellál. És valóban, aki volt katona, aligha tarthatja érdemesnek egykori tisztjeit havi 15-20 átlagnyugdíjra. Én legalábbis ezzel az érzéssel jöttem haza a bakaságból, ami négy hónapos – normálisnak mondható  – kiképzésből és nyolchavi tengerparti, minden túlzás nélkül elmondhatom: üdülésből állt. Nem állítom, hogy jobban szerettem volna háborúzni, de nem is kérnék a “teljesítményemért” külön elismerést.

Józanul alig látott egykori tisztjeimnek jár külön elismerés – speciális nyugdíj formájában.

Halászattal és napozással foglalkozó határőregységünk parancsnoka egy ex-kajakozó őrnagy volt. Mostanra nyugdíjaskorú, és a védelmi minisztérium által közzétett adatok szerint ő “csupán” 13 átlagnyugdíjat kaphat. Hát, nem mondom, hogy megérdemli. És azt sem mondom, hogy Románia megengedheti magának 4,3 millió alkalmazottal, hogy egymilliárd eurót költsön speciális nyugdíjakra. Azaz különleges bánásmódban részesítsen tízezreket, akik közül nagyon sokan – egyáltalán nem mellesleg – nem érdemlik ezt meg.

Más kérdés, hogyan és milyen (választási) számításból kapták ezeket a jogokat. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a jogok, legalább részben nem vehetők vissza. A szerzett jog kiváló elv, de mint minden elvet, ezt is emberek alkalmazzák - nálunk, mostanában mindenre.

Nem vagyok jogász, de a logika azt mondatja velem, hogy mindent nem lehet a szerzett jog elve “mögé” bezsúfolni. Nézzünk egy abszurd példát: ha Taraian Băsescu az ország felét a lányának adja, az övé marad mindörökre? A szerzett jog ádáz prófétái erre azt mondanák: igen, ha az átadás törvényes volt. De kérdem én: már hogyne volna törvényes, ha egyszer Băsescu maga a törvény?

 

P. S. Nem tudom, milyen most a sereg, de tény, hogy a NATO-csatlakozási felkészülés jegyében nyugállományba vonult tisztek jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy az átlagos nyugdíjazási életkor 50 körüli legyen. Miközben mi többiek arról vitatkozunk, hogy a törvényes korhatár 65 vagy 67 év legyen…

L’information (doit) dérange(r) la politique!

A címet nem tettem idézőjelbe, nem volna akkurátus, hiszen eredetileg két mondatban fogalmazta meg Daniel Cohn-Bendit a magyar EU-elnökség prioritásainak bemutatásakor: a tájékoztatás (kell hogy) zavarja a politikát!

Ezt hallva jutott eszembe, hogy van nekünk is egy politikusunk, akit rendkívüli módon zavar a sajtó. Vagy: ordináré módon fejezi ki, hogy zavarja a sajtó.

Eszembe jutott, hogy Ioan Ghişe tavaly szeptemberben előterjesztett a szenátusban egy kezdeményezést, az újságíró törvényét. Persze ilyen törvényt bárki más a sajátjának vallhat, csak az újságírók nem.

Például kötelezte volna az újságírókat, hogy évente pszichológiai vizsgálatnak vessék alá magukat. Létrejött  volna a médiaombudsmannak nevezett hatóság,  amely háromévente működési engedélyt adott volna az újságíróknak – vélhetően kinek-kinek “érdeme” szerint. A törvény ugyanis bevezette volna a sajtóvétség fogalmát is, méghozzá kellően homályosan ahhoz, hogy senki ne érezhesse biztonságban magát.

A lakáj esete a médiával

Miközben Tőkés László „csupán” vádolja a balliberális „lakájmédiát”, Demeter Szilárd írása rávilágít a vádak mögött álló média- és demokráciafelfogásra.

A transindexes Kelemen Attila Ármin írására válaszolva Demeter Szilárd először is sejteti, spontán szövegelésben jobb: ha előkap egy „reflexszerű randomválaszt”, amit ezúttal céltalannak érzett. Mégis, talán jobb lett volna, ha „randomizál”…

Tőkés „keresetlen egyszerűsége” és a balliberális katarzis (avagy ima a nemzetpolitikussal)

Hál’ istennek, hogy van ez a Stolojan! Egyébként Tőkés Lászlónak  nem nyílt volna lehetősége rávilágítani – „keresetlen egyszerűséggel” – a „mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére”. De mivelhogy Stolojan létezik, és kíváncsi természet…

El kell olvasni Tőkés László közleményét. Rendkívül épületes olvasmány. Mindenekelőtt kiderül belőle, hogy Tőkés László vérbeli nemzetpolitikus, hajszálpontosan annyi pontot, illetve vesszőt használ, amennyi a magyar helyesírás szabályai szerint szükséges (nem úgy, mint Schmitt Pál).