Miközben Tőkés László „csupán” vádolja a balliberális „lakájmédiát”, Demeter Szilárd írása rávilágít a vádak mögött álló média- és demokráciafelfogásra.
A transindexes Kelemen Attila Ármin írására válaszolva Demeter Szilárd először is sejteti, spontán szövegelésben jobb: ha előkap egy „reflexszerű randomválaszt”, amit ezúttal céltalannak érzett. Mégis, talán jobb lett volna, ha „randomizál”…
1. A médiatörvény apológiájában (előszeretettel használta az elmúlt napokban a szót) azt írja:
„…az Orbán Viktor demokratikusan választott miniszterelnök által vezetett kormány, illetve az őket támogató parlamenti frakció tagjai élnek is ezzel a felhatalmazással, saját elképzeléseik mentén formálják Magyarországot – az lenne a fura, ha nem ezt csinálnák”.
Eszerint a médiatörvényt kizárólag a kormány legitimitása szempontjából kell vizsgálni. Továbbfűzve a gondolatot: amit a többség jónak tart, az eleve jó. Alkalomadtán ezen is lehetne mit vitatkozni, de ha elfogadjuk, hogy így van, akkor az elvet Európára is alkalmaznunk kell. Ezt Demeter elmulasztja. Pedig az európai kétharmadnak ugyanúgy jogában áll ellenezni a magyar médiatörvényt („européer iránymutatni”), mint a magyarországinak egyetérteni vele.
2. El lehet fogadni, hogy mint írja, a kétharmad lehetősége bele van kódolva a képviseleti demokráciába, és azt is, hogy ezt semmilyen törvény nem tiltja. De vannak olyan döntések, amelyeket a népszerűség nem legitimál(hat). Az, hogy minden a legnagyobb rendben van, ha „az elégedetlen választók nem hömpölyögnek az utcákon”, óriási tévedés. Hisz ’89 novemberében, egy hónappal a kivégzése előtt Ceausescu még nyugodtan elmondhatta volna ugyanezt.
3. Kiderül, Demeter Szilárd elképzelni sem tudja, hogy valaki a saját fejétől írjon. (Egyébként nem feltételezné, hogy egy bizonyos állásponttal megegyező cikket csakis öncenzúra vagy zsebbe csúsztatott pénzköteg ihlethet.) De kiderül az ellenkezője is: egy-egy médiumról mégis elképzeli, hogy „jobb esetben” értékközösség eszköze. Más szóval: a lakáj lehet a maga ura!
4. Az írásból szőrén-szálán az derül ki, hogy az „eddig formálisan és tessék-lássék szabályozott médiavilágot” azért kell megregulázni – vélhetően: tartalmilag és nagy gonddal –, mert a független sajtó mítosz (mint negyedik hatalmi ág, az emberi jogok utolsó védővára stb.):
„A média termék és eszköz, beazonosítható érdekcsoportok, jobb esetben értékközösségek eszköze, és ezt jó észben tartani akkor, amikor az alapvető emberi jogok utolsó védváraként próbálják eladni nekünk. A magyarországi törvényalkotók ebbe a mítoszba tenyereltek bele” – írja.
Mármost ez igaz: független – politikai, gazdasági, értékrendi függéstől mentes – sajtó nem létezik. Mert nem létezhet! De a sajtót nem az teszi sajtóvá, hogy független, hanem az, hogy összetevői más és más érdekcsoporttól függnek. A média az érdekek tagozódása folytán több „urban legend”-nél. A magyarországi törvényalkotók ebbe tenyereltek bele!
Demeter sejteti, hogy a legjobb esetben értékközösségek eszközeként működő médiumok az önérdeket szolgálják – a közérdekkel szemben. A kérdés csak az, vajon a médiatörvény nem egy másik önérdek (csoportérdek) szolgálatába állítaná-e őket? Azazhogy ez nem is kérdés.
1. “európai kétharmadnak” – ?
2. De. Ezt nevezik képviseleti demokráciának.
3. Ezt nem értem. Én azt állítom, hogy a média nem abszolút független és nem az alapvető emberi jogok éteri tisztaságú védelmezője. Ettől még írhatsz, amit akarsz, de pl. a NOL-on közölt szösszenetedet az MNO nem közölné és vice versa, lásd:
4. Ki határozza meg, hogy mi a közérdek? Már régen nem a “jó” államról beszélünk, és végképp nem tudjuk, mit tartalmazhat a “közjó” fogalma. Ha tudnánk (vagyis adekvát, megfogalmazható, ellenőrizhető és mindenki által elfogadott tudástartalmunk lenne erről), akkor már régen nem itt tartanánk. Van, akinek Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde “igazságbeszéd”, a politikai krédók csúcsa, van, aki szerint nem az. Ugyanarról a tartalomról, ugyanazon nyelvterületen, ugyanolyan értelmi-észbeli képességekkel, ugyanazon információk birtokában egymást kizáró álláspontok fogalmazhatóak meg.
Erről szól a parlamentáris demokrácia: képviselőket választunk, akik a mi érdekeinket képviselik, és rögzített játékszabályok szerint a törvényhozásban valamilyenfajta konszenzusra jutnak – ha van elég érdekérvényesítési potenciáljuk. Az MSZP-nek (önhibájából), az LMP-nek és a Jobbiknak (dettó) együttesen nincs akkora ereje, hogy egyről a kettőre jussanak. Bocs, ez van, szakmai felkészültséggel, hitelesebb alternatíva folyamatos felmutatásával (ezt nevezik érdemben ellenzékiségnek) talán lenne lehetőségük változtatni, de erre is képtelenek.
Marad a randomhiszti, a viktokrácia emlegetése, a demokrácia temetése.
Mutass a kétharmados Európádban olyan állammodellt, ahol nem a többség dönt. Nekem sem tetszik – de ma ezt nevezzük demokráciának, mi pedig – erdélyi magyar közösség – azt szívjuk, hogy ennek a demokráciafelfogásnak az alanya a személy, ezért szokták hozzátenni, hogy “liberális”, vagyis a kollektív, vagy kulturális jogok ebben a keretben értelmezhetetlenek.
Egészen pontosan mi a bajod a médiatörvénnyel? Miből gondolod – “nem is kérdés” -, hogy valamely, a tudjukkik “csoportérdekének” szolgálatába állítja a csúf hatalom az egész médiát? Mert példának okáért megnézném a Népszabi külföldi tulajdonosát, amint elkezd a magyar diktátornak alájátszani.
1. Legalább kétharmada Európának ellenzi a médiatörvényt.
2. Nagyon sarkított és elkoptatott, de nincs jobb: a zsidóirtás is népszerű volt annak idején.
3-4. A közérdek az önérdekek summája (l. Spinoza, Smith), de ehhez az kell, hogy valamennyi önérdek érvényesülhessen. Az egyes önérdekek visszafojtása (kioltása, féken tartása – lehetnek fokozatok) a közérdek visszafojtásával jár. Ez érvényes a sajtóra is.
5. Semmi kétségem afelől, hogy te ezekkel nagyon is tisztában vagy.
1. Honnan veszed?
2. Erről beszélek én is. De mondj jobbat, olyant, amit Európád elfogad. Én a gyakorlatról beszélek, a politikai realitásokról, te pedig valamifajta elitista szempontból magának a demokráciának a lényegét kérdőjelezed meg. Abban igazad van, hogy vannak rossz tapasztalataink, a történelmünk bőségesen szolgál olyan példákkal, amikor a tömegek által támogatott narratíva győzött a bár oly jószándékú kezdeményezések fölött. De ez a demokrácia lényege: minden egyes választópolgárt eleve racionális, dönteni képes és személyi szabadságában – ilyen értelemben – nem korlátozott alanyként feltételezzük. Lehet, hogy két miccsért dönt, ahogy dönt – de a jogát nem lehet elvitatni.
Ezt így rakták össze az utóbbi két évszázadban, nem tökéletes, de megismételném: jobbat egyelőre nem tudunk.
Vegyük példának okáért az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Deklarált jogok vannak, amelyeket nap mint nap megsértenek szerte a világban. (A következőket lopom:) Hannah Arendt mutatott rá, hogy a zsidók amint kiestek egy politikai közösségből (nem voltak már “magyarok”, “németek” stb.), a puszta emberi jogaikkal maradtak, és hogy ez mennyire nem adott nekik választ semmire. (lásd Seyla Benhabib: “A jog ahhoz, hogy jogaink legyenek”, Kellék, 35. sz.)
Az Európai Unió éppen azért viselkedik annyira ellentmondásosan, mert az istennek sem tudják egy politikai közösséggé kovácsolni a nemzetállamokat. Nem tudjuk, hogy mit értünk európai polgár fogalma alatt (és emiatt tört ki nemrégiben a multikulturalizmus-vita is).
3-4. A közérdek a közjó fogalmából lenne levezethető (politikafilozófiailag számomra így lenne értelme: kell lennie valaminek, ami minden egyéni érdek fölött áll). Utóbbiról nincs sem konszenzus, sem idea.
Az én Európám az, amelyben – ismétlem – a többség nem legitimálhat bármit. Eszemben sincs megkérdőjelezni a demokrácia lényegét, ellenkezőleg. Én csak azt mondom: a többség nem tehet meg bármit, nem lehet például megszüntetni a demokráciát – a demokrácia nevében. Pontosabban nem szabad, mert lehetni lehet, hiszen többször megtörtént. És a sajtónak pontosan az a szerepe, hogy az ilyen kilengésekre felhívja a figyelmet – ha teheti, és ha engedik! Könnyen meglehet, hogy a vészharangot akkor is megkongatják, ha nincs veszély. De a hamis riadó jobb a hiányzó riadónál. Ezt 1939. szeptember 1. óta senki nem vitatja az én Európámban.
Levente, tiszteletben tartom a te Európádat, én is szeretnék hinni benne, mert, mint jeleztem fentebb, a kisebbségi kérdés megoldásában – ha úgy tetszik: életvitelszerűen – én is érdekelt vagyok.
Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy Konrád György nyilatkozatai ellenére Magyarországon ma demokrácia, szólás- és sajtószabadság van.
(És ne vedd személyeskedésnek, de a harcos kiállásod minimum fura egy olyan újságírótól, amely olyan médiumban ír vezércikkeket, ami a magyar nyelvterület legantidemokratikusabb hatalmát támogatja; igen, az RMDSZ-ről beszélek, a belső választások “elfelejtésétől” a kizárólagos monopólium fenntartására tett tényleg antidemokratikus törvények megalkotásáig és megszavazásáig – lásd választási törvény – széles a skála. Mintha akkor működne csupán a demokráciaszenzorotok, ha nem vagytok közvetlenül érintve benne. Hát ezért nem hiszek a te Európádban – pontosabban abban, hogy te ezt komolyan is gondolod.)
Egyetértek azzal, hogy Magyarországon demokrácia, szólás- és sajtószabadság van – ma.
Zárójel:
Nem tudom, mennyire tűnt harcosnak a kiállásom, mindenesetre a véleményemet nem az határozza meg, hogy hova írok.
Ami engem illet, nem gondolkodtam soha táborokban (bár elfogadom a létezésüket mint objektív tényt). Éppen ezért zavar, és szóvá is teszem, ha ide-oda megpróbálnak besorolni. Például a főnököd úgy sorolt be a médiatörvény utálói közé, hogy egyetlen sort nem írtam a témáról ezt a bejegyzést megelőzően. (Ez sem kimondottan a törvényről szól…)
“mindenesetre a véleményemet nem az határozza meg, hogy hova írok.” De hogy miről nem írsz, azt talán igen (lásd fent).
Így igaz: szidtam volna én a médiatörvényt ÚMSZ- meg Népszabadság-szerte, de nem hagyták!