“Öngyilkos” lopkodás

Mindig volt bennem valamiféle ambivalens érzés a bevásárlóközpontokkal kapcsolatban. Éppen rájöttem az okára: a bevásárlóközpontot nem a vásárlás szeretete ihlette, éppen ellenkezőleg. Magamból indulok ki: annyira utálok vásárolni, hogy egy helyre még elmegyek…

Ebből következik, nem szervesen, de logikusan, hogy van egy kedvenc plazám – a legjobb, amit egy lusta vásárló kívánhat. A “viszonyunk” úgy alakult ki, hogy ez volt az egyetlen, ahol nem változtatták az áruk helyét. (Igen, tudom, rá kell venni valahogy az embert, hogy mindent megnézzen, és lehetőleg mindent megvásároljon, de én úgyis célzottan vásárolok, hagyjanak békén!)

Magától értetődően kedvenc plazámnak minden zugát ismerem. Ma feltűnt, hogy vranceai bort árulnak a mobilüzlet helyén. És eszembe jutott, hogy pár hónapja jártam ott, adatkábelt kerestem a Nokiámhoz. Amikor fizetésre került a sor, az eladó bizalmaskodva áthajolt a pulton, és odasúgta: ha gondolom, megkaphatom a kábelt fele áron másnap, csak mondjam meg hova, és elhozza nekem.

Nem került sokba az egész, úgyhogy legyintettem az ajánlatára, de emlékszem, hogy kifelé menet megjegyeztem: ha így folytatja, ellopkodja a munkaadója ügyfeleit, hamarosan nem lesz hol dolgoznia. Hát nem úgy folytatta?!

Matematikai kisokos

A következő fotót a hétvégén készítettem az egyik bukaresti bevásárlóközpontban.

Mi van azzal, aki húsz perc kényeztetésre vágyik?

Milyen adósztrájk? Én már rég sztrájkolok!

Utálok sorban állni. Előfordult már, hogy a postáról harmadik nekifutásra hoztam el a nekem szánt küldeményt, mert a pultnál ketten álltak előttem. Az áruházban, ha a kasszánál sor van, otthagyom a kosarat. Egyszerűen nem vagyok hajlandó beállni! Ha többet kapunk el a Ceausescu-érából… nem is tudom, nagyon alacsony a tűrésküszöböm. Mindez az adóbevallási mizéria kapcsán jutott eszembe.

A széles közönség talán nem tud róla, de a Tariceanbu-rezsim is “rúgott” egyet azokon, akik a szerzői jogok eladásából jutnak jövedelemhez (írók, újságírók többnyire). Kitalálták, hogy nem elég az adóbevallás, be kell előre jelenteni, ki honnan kap pénzt.

Szívre tett kézzel állítom: bennem a jószándék megvolt. A hónom alá vágtam a szerződést és a kitöltött űrlapot, és elmentem az adóhivatalhoz bevallani – a jövedelemszerzési szándékomat. Nem én tehetek róla, hogy mind a kétszer sor volt.

Munkatermelékenységtelenség

A reggel felébredtem - amiben nincs semmi rendkívüli -, mégpedig  arra, hogy lejárt a kötelező gépjármű-biztosításom. Nosza, gyorsan szaladtam a lakásunkhoz közeli autószalonba, ahol ilyesmit is árulnak.

Majdnem dél volt, amikor kijöttem.

Megszámoltam: pontosan másfél tucat adatot vitt be az alkalmazott a számítógépbe – köztük több egyjegyű számot -, és mindez 115 percembe került. De közben bőven volt időm elgondolkodni – adódott a téma, ugyebár – a munkatermelékenységről. Megpróbáltam beleképzelni magam a velem szemben ülő alkalmazott munkaadójának a helyébe, és arra jutottam, hogy nem sok oka lehet az örömre a hónap végén. Ha egy alkalmazott két órát egyetlen ügyfélnek szentel, mikor termel profitot?

Legtöbb két perc alatt végezhetett volna, különösen hogy kizárólag a számlatömböt kellett kézzel kitöltenie, a többit – zöldkártyát, miegymást – csak ki kell húzni a nyomtatóból. Ezért is nem értem: a cégtulajdonos nem azért fektet be technológiába – vásárol számítógépet például -, hogy hatékonyabbá tegye a munkát, azaz növelje a termelékenységet?

Nem tudom, mi volt a célja a cégvezetőnek ebben a konkrét esetben, de ugyanott vettem biztosítást tavaly is, és akkor húsz perc alatt megszabadultam. Igaz, akkor nem volt számítógép.

Hamisságok a nyugdíjkorhatár körül

Már többször akartam írni róla, és most újra itt az alkalom: a női és a férfi nyugdíjkorhatár egységesítéséről, pontosabban az ellenérvekről. A dolgot Székely Ervin blogbejegyzése juttatta eszembe. Magára a kérdésre nem is térek ki, kizárólag a – szerintem – téves argumentációt boncolgatom.

(Az említett blogbejegyzésre csak azért hivatkozom, mert összefoglalja, megismétli a mások által is sokat hangoztatott érvelést.)

Az argumentáció a következő: a férfiak és a nők nyugdíjkorhatárának egységesítésére van ugyan példa Európában, de ott mások a munkakörülmények, és más az életszínvonal.

HAMIS. Pontosabban a premissza igaz, viszont a belőle adódó, kimondatlan következtetés (a nők jobban megsínylik a rossz munkakörülményeket) – amely egyben premissza a végső következtetéshez (a nőknek hamarabb kell nyugdíjba menniük) – érvénytelen.

Vegyük sorra!

A nőket egyáltalán nem sújtják inkább a rossz munkakörülmények, sőt a statisztikából az ellenkezője derül ki.

Nagy hó, nagy klisék

Már megint felszólítottak, aszongya hagyjam otthon az autómat.

Nem tudom, más hogy van vele, de én ragaszkodom az enyémhez, ezért nem értem, hogy tudnak mások egyenesen lelkesedni az ilyen felszólításokon. Azt, hogy az autójukat otthon hagyják, sokan a közösséghez tartozás egyfajta előfeltételének tekintik – kiváló alkalomnak a viszonyok szorosabbra fűzésére, a turmaszellem erősítésére.

Ez eddig érthető. Teljességgel érthetetlen viszont az újságírók lelkesedése, ahogy beállnak az impotensek kórusába szólistának. Az egyik tévériporter a reggel annyira lelkes volt, hogy a polgármesteri hivatal jótanácsát tolmácsolva felszólított – izgalmában, gondolom –, “hagyjuk az autót a lakásban”. Még zavaróbb, hogy a nyilvánvaló elszólást lassan komolyan is gondolhatja, hiszen nem kell sok időnek eltelnie, és Bukarestben valóban csak a lakásban lesz helye az autónak. De ez már nem impotencia, hanem korrupció.

A hóra visszatérve, a legújabb klisé is ezzel kapocsolatos. A “télies útviszony” szókapcsolatot arra az esetre használják, amikor az érintetteknek tulajdonképpen azt kellene mondaniuk, hogy ismét adósok maradtak a hótalanítással. Az ilyenkor esedékes bocsánatkérésnek azonban nyoma sincs, a télies útviszonyok mellett legfeljebb alig érzékelhető vállvonogatás fér el.

Letészem a dilemmát…

Évekkel korábban hallottam először, hogy “a választót nem lehet eléggé alábecsülni”. Egy magyarországi politikusnak tulajdonították bukaresti ismerőseim, akiknek a füle hallatára elhangzott a bölcselet valamikor a kilencvenes évek közepe táján, a magyar nagykövetségen lezajlott egyik fogadáson.

Első hallásra is nagyon tetszett, ennek ellenére nem szívesen idéztem, sőt ha jól emlékszem, az írásaimban soha, pedig az utóbbi években jócskán nyílt volna rá alkalom. Az elején ösztönös volt a visszafogottságom, aztán tudatosult is bennem az oka: noha a tartalmát tekintve mindig is érvényesnek gondoltam, kételkedtem a mondás eredetét illetően.

A New York Timesban, múlt pénteken jelent meg Ch. Blow cikke, amelyből végre megtudtam, hogy a gondolatot egy amerikai író-újságíró, az amerikai  Nietzscheként emlegetett  H. L. Mencken fogalmazta meg a következőképpen:

Még senki nem vesztett egyetlen fillért sem azon, hogy alábecsülte az egyszerű emberek nagy tömegeinek értelmi képességeit. Ugyanígy egyetlen köztisztségviselő sem veszítette még el hivatalát.

Nem éppen arany, de lehet bátran idézni!

Esettanulmány egy háziorvosról (esetleg kettőről)

Kapom a linket a csekeattila.ro-n, Háziorvosok csődközelben. Az Új Magyar Szóra mutat,  elolvasom, ha már a miniszter ajánlja. 

A cikkből nagyjából három állítás bontakozik ki. Az első, amelyet a szerkesztő már a címben kiemel: a háziorvosi rendszer csődközelbe jutott. A másik kettő közül az egyik megpróbál magyarázatot adni a helyzetre (kevés a háziorvosokra fordított pénz), a harmadik pedig kiutat mutat (több pénz kell).

Minderről annak apropóján mondják el véleményüket a háziorvosok, hogy a szaktárca vezetője bejelentette: megváltoztatná a finanszírozás módját. Mivel a cikkben több háziorvos is megszólal, páciens viszont egy sem, gondoltam, “kikerekítem a képet”. De előbb a javaslat: a háziorvost aszerint kell fizetni, ahány beteget ellát.

Jelenleg a háziorvos aszerint kapja a fizetését – az egyszerűség kedvéért nevezzük így, fizetésnek –, hogy hány személy iratkozik fel a listájára. Vagyis a jó orvosok többet, a rosszak kevesebbet kapnak – mondatná velünk a józan ész, de a tapasztalat mást mondat.

A valóságban a háziorvosok pácienslistájának a hosszúsága (következésképp az egészségbiztosítótól kapott pénz mennyisége), valamint az illető által nyújtott szolgáltatás minősége között az összefüggés bármilyen lehet: egyenes, fordítottan arányos vagy semmilyen. Vegyük például azt a két háziorvost, akivel nekem személyesen dolgom akadt.

Egyikük akkor végezte az egyetemet, amikor még nemcsak az orvosi kabinetek, de a nemzeti és a személyes ideálok is kényszerű módon közösek voltak. Azóta nagyjából csak a biztosítottak könyveit olvasta (értsd: carte de sănătate), az orvostudomány vívmányai közül az utolsó, aminek a híre hozzá is eljutott, az antibiotikum feltalálása volt.

Miből lesz a kalcium-klorid

Ahogy emelkednek a hóbuckák a főváros utcáin, úgy szaporodnak  a hatósági intézkedések, és – szinte mellékesen – egyre több említés történik egy bizonyos kalcium-klorid nevű vegyületről. Sokadik hallásra elkezdte bizsergetni a kíváncsiságomat, mi lehet ez.

Magam is autótulajdonos vagyok, és az elmúlt években sok szó esett a különböző karosszéria-nyomorító hótalanító vegyületekről.

Nos, mintha a kémiatanárnőnk a sót emlegette volna kalcium-klorid néven, de ki emlékszik már az ilyenekre? A bizonytalanságomat fokozta, hogy Sorin Oprescu főpolgármester is kalcium-kloridot emlegetett. Gondoltam, orvosként csak tisztában van a kémiával, s ha só lenne, csak mondaná…

Nem hagyott nyugodni a dolog, és kinyitottam államfőnk tankönyvét. Arra jutottam, hogy ha főpolgármesterünk tisztában van a kémiával, akkor óvakodik nevén nevezni a gyermeket.

Hogy miért?

Virtuális könyvesbolt – igazi zsákbamacska

Kiváló társasága vagyok önmagamnak, nem esnék kétségbe, ha mondjuk másfél életfogytig nem hagyhatnám el a lakást. Legalábbis így gondoltam nemrég. Most is így gondolom, de kétségbeesve.

Tudniillik nemrég még azt is hittem, hogy a virtuális bolt (amilyen a bookline.ro) helyettesíti a hagyományos könyvkereskedést, sőt jobb is annál. (Ha nem másért, mert mindig nyitva van.) Nos, a virtuális bolttal szemben a hagyományosnak megvan az előnye, hogy ott az árut kézbe lehet venni. Anakronisztikus érv, nemde? Megmagyarázom.

Nagyon sokáig a korral járó érzelmeskedésnek tartottam, hogy idősebb kollégáim a kézzelfoghatóságot említették az első helyen a nyomtatott sajtó erősségei közül. Meg hogy nyomdafestékszaga van… Micsoda marhaság! Nos, csak annak tűnt, amíg meg nem érkezett a legutóbbi könyvcsomagom a Bookline-tól.

Az egyiktől kiakadtam.