Cigányok és ténykérdések

Fiatalember fogadkozik: az összes cigányt bezárná. Nem Jobbik-rajongó, de jónak látná, ha mielőbb létrejönnének nálunk is azok a bizonyos „közrendvédelmi telepek”. Miért? „Mert nagy szükség lenne rájuk. Ezek a cigányok…” Következik a szokásos felsorolás, az általánosítások, szerencsétlen és pontatlan statisztikák.

Meg azt is mondja, hogy fogadni merne, a börtönökben is a rabok több mint fele roma. Súlyos eset, gondolom, már azok is zavarják, akiket bezártak!

Kiderül, az életmódjukat nem tartja „megfelelőnek”. Mert „milyen dolog az, hogy az embernek nincs rendes háza, ott alszik, eszik ésatöbbi, ahol éri”?

Gondoltam, összezavarom – nem sikerült: abba még belemegy, hogy nem az összes cigányt kellene bezárni, csak „azt a részét”, de ennél alább nem enged.

Megkérdezem, miért általánosít. Ő igazán nem! Miért akarná megmondani bárkinek, hogyan kell élni? Nem akarja ő, de „2010-ben nem lehet az ember nomád”! A szót kimondhatatlan lenézéssel, valósággal hozzáköpi a mondathoz.

Dühös ajándék

A hatalom nem lehet jobb az ellenzéknél, nem kell tehát csodálkozni, ha a kormány eddig nem volt képes egyetlen épkézláb válságkezelő ötlettel előállni. Az ellenzék gyenge, s ez mindennél jobban kitűnik abból, ahogyan a hatalomhoz viszonyul. Két attitűdre érdemes figyelni e tekintetben: az egyik a kormány megbuktatására tett őszintétlen kísérlet, a másik a felelősség – deklaratív – elosztása a kabinet és Traian Basescu államfő között, utóbbi hátrányára, de ez csupán látszat.

Nem vitás: abban, hogy ma itt tartunk, meghatározó szerepe volt Traian Basescunak. A 2008-as törvényhozási választás után mindenen és mindenkin keresztülvitte akaratát, és azt a miniszterelnököt nevezte ki, akit akart, az eredményt pedig ismerjük. (Nem elhanyagolandó teljesen a szociáldemokraták szerepe sem!) Tavaly decemberben a helyzet változhatott volna, két feltétellel: egyfelől ha Traian Basescut felváltja az államfői székben az ellenzék jelöltje, másfelől ha Mircea Geoana a nagyszebeni polgármestert bízza meg a kormányalakítással, és Klaus Johannis valóban többre képes Emil Bocnál. Nos, ez utóbbi hipotézist már valószínűleg soha nem ellenőrizhetjük, mivel Traian Basescut újraválasztották (amiben nagy szerepe volt a magyar választónak, aki bizonyára a győztes szívdobogásával viszi majd haza a csökkentett fizetést/nyugdíjat is). De nem az a kérdés, hogy mi lett volna, ha; viszont az előzmények ismeretére szükség van, hogy levonhassuk a következtetést: igazuk van azoknak, akik Traian Basescut kárhoztatják a jelenlegi helyzetért. Más kérdés, hogy igyekezetük nem célravezető.

Egy kis komolyságot!

Többször hallottam ezekben a napokban, majd leírva is láttam: “az Alkotmány 53-as cikkelye egyértelműen kimondja, hogy az állampolgári jogokat csak rendkívüli esetekben lehet korlátozni, és a korlátozásokat nem lehet megismételni vagy meghosszabbítani” (kiemelés tőlem).
Mármost megismétlésről vagy meghosszabbításról az alkotmány sem egyértelműen, sem másképpen nem ír.

ARTICOLUL 53: Restrângerea exerciţiului unor drepturi sau al unor libertăţi

(1) Exerciţiul unor drepturi sau al unor libertăţi poate fi restrâns numai prin lege şi numai dacă se impune, după caz, pentru: apărarea securităţii naţionale, a ordinii, a sănătăţii ori a moralei publice, a drepturilor şi a libertăţilor cetăţenilor; desfăşurarea instrucţiei penale; prevenirea consecinţelor unei calamităţi naturale, ale unui dezastru ori ale unui sinistru deosebit de grav.
(2) Restrângerea poate fi dispusă numai dacă este necesară într-o societate democratică. Măsura trebuie să fie proporţională cu situaţia care a determinat-o, să fie aplicată în mod nediscriminatoriu şi fără a aduce atingere existenţei dreptului sau a libertăţii.

Az ember elvárná, hogy ha valaki egy bizonyos cikkely körül “forgolódik”, ha az egész alkotmányt nem is, azt az egy cikkelyt elolvassa. Persze, elvárni lehet…

El- és visszarendeződés

Húsz évvel a fekete március után a véres történések értékelésében továbbra is túlnyomórészt a kizárólagosság érvényesül – a saját igazé és a másik felelősségéé.

Azért „csak” túlnyomórészt, mert például a közszolgálati televízióban elkezdődött egy olyan háromrészes sorozatnak a sugárzása, amely teret enged az árnyalatoknak.
Maguk a műsorkészítők nem fogalmaznak meg véleményt, azonban a többnyire román anyanyelvűek megszólalásaiból levonható következtetés (az első rész alapján legalábbis) megegyezik azzal, amit eddig kizárólag a magyar nyelvű sajtó hangoztatott: a marosvásárhelyi véres eseményeket a közvetlen szereplőktől idegen erők tervezték meg és vezényelték le.
És ami nagyon fontos, mindezt a közvetlenül érintettek mondják el, az akkori esemény szereplői immár „érett” fejjel. Elhangzik többször is, hogy a Marosvásárhelyre autóbuszokkal bevitt románoknak tulajdonképpen semmi bajuk nem volt azokkal, akiket megvertek, a legtöbben pedig nem indulnának harcba még egyszer.
Sokan kevésnek találhatják, de egyáltalán nem elhanyagolható, hogy elhangozhatnak ilyen vélemények is, amelyek immár nem az irredenta magyarok felelősségét firtatják. Más kérdés persze, hogy egy dokumentumfilm-sorozat nem elegendő – több okból nem az. Először is várat magára a szervezésben közvetlenül részt vállaló személyek felelősségre vonása, és egy ideig még váratni fog, hiszen a „magyar veszély” elleni harcosokat verbuváló papok és egykori párttitkárok a Görgény-völgyi településeken sokhelyütt továbbra is tisztségben vannak. Másfelől a kereskedelmi médiában ellenkező előjelű változás megy végbe.
Az elmúlt napokban a román nyelvű sajtóban több hangulatfokozó írás jelent meg. Ezek egy része azt bizonygatta, hogy igenis létezett konkrét terv Erdély elcsatolására 1990-ben – értsd: jogos volt a románok részéről a fellépés –, a másik része pedig azt, hogy a „véres március” tulajdonképpen nem is történt meg, kizárólag a magyarok agyszüleménye.
A magyar nemzeti ünnep előestéjén az egyik hírtévé két órán át „faggatta” a legvéresszájúbb nacionalista politikust, Corneliu Vadim Tudort, a másik vezető hírtévé párhuzamosan zajló műsorában nem is volt szükség Vadimra, akinek a szerepét ott a moderátor látta el. A felsorolt példák önmagukban is elítélendők, azonban a köztévé nézettségének jelentős visszaesése miatt, sajnos, jócskán ellensúlyozzák is a korábban említett, kiegyensúlyozottabb attitűdöt.
A kérdés csak az, hogy vajon a bukaresti (itt felnőtt és dolgozó) újságírók önszorgalomból heveskednek, vagy pedig még mindig létezik egy ördögi terv, amelynek része a békés magyar–román együttélés megakadályozása. Az eredmény talán ugyanaz, de jó volna tudni.

—————————————-

Megjelent az Új Magyar Szó 2010. május 20-i számában.

A cikkben  hivatkozott dokumentumfilm:

http://www.youtube.com/watch?v=e2xVM6x0UWw&feature=PlayList&p=A73D4365E20D98A0&index=0

Polgári öntudatlanság

Jobb helyeken a munkamegosztás közhelyszámba megy, de nálunk nem ártana időnként bejátszani hírként a tévében, lehetőleg főműsoridőn kívül, amikor a politikusok sincsenek éppen adásban. Az egyébként, hogy többnyire ott vannak, összefüggésbe hozható sok kellemetlen fejleménnyel, újabban például az újinfluenza körüli hisztériával.

Kampánybüdzsé válságidőben

A költségvetés bizottsági vitájának tegnap lezárult első szakasza magyarázza, miért fordított a miniszterelnök két napot saját pártja törvényhozási frakcióinak a meglátogatására.

Mint kiderült, Emil Boc-nak nem elsősorban a szociáldemokratáktól kell tartania, akik kétezer módosító indítvány elfogadásától tették függővé a büdzsétervezet megszavazását, hanem saját képviselőitől és szenátoraitól is. Egyelőre úgy néz ki, a frakciógyűléseken nem volt túlságosan meggyőző a kormányfő, mert hiába kérte a költségvetés módosítás nélküli elfogadását a Nemzetközi Valutaalappal kötött hitelszerződésre hivatkozva.

Esélyek

Kevés vagy nulla az esélye a Szociáldemokrata Pártnak, hogy elérje az Alkotmánybíróságon (Ab.) az elnökválasztás második fordulójának megismétlését. A törvény szerint erre akkor nyílik lehetőség, ha a választás eredményét megváltoztató mennyiségben „térítenek el” szavazatokat. A mai konkrét helyzetben legalább 35 ezer szavazatról kellene kideríteni, hogy csalás eredményeként került az urnába.

Nép, betegség

Traian Băsescu egyet tud, de azt jól: tematizálni. Öt éve róla beszél az egész ország. És miközben beszédtémát ad újságíróknak, elemzőknek, politikai ellenfeleinek, magából e tényből is képes politikai tőkét kovácsolni. Mert támogatói arról beszélnek, hogy mások Traian Băsescuról beszélnek, szerintük túl sokat.

Buktatók

Senkit nem lepett meg ugyebár, hogy a Demokrata–Liberális Párt támogatja Traian Băsescu elnökjelöltségét. Még kevésbé, hogy ezt vállalja is. Az már kissé gyanús volt, hogy meg akarták indokolni, maguk az indokok pedig nagyon gyanúsak.

Ha valaki végighallgatta tegnap a demokrata-liberális pártelnököt, többek közt megtudhatta, hogy olyan, megreformált államnak a polgára, amely nemcsak jólétet biztosít fiai és lányai számára, hanem a legmagasabb fokú társadalmi igazságosságot is. A miniszterelnök azt is elárulta, hogy mindez Traian Băsescu ötéves államfői mandátumának eredménye, neki köszönhetjük (lehetőleg a nevét tartalmazó kockában elhelyezett pecséttel, Nagyszentmiklós napján és előtte két héttel).

Egy játszma vége

A reggeli kávé mellett aláírta a belügyminiszter menesztéséről szóló rendeletet, majd elutazott Kolozsvárra körtáncot járni. Mint aki jól végezte dolgát…

És Traian Băsescu, mert az államfőről van szó, valóban jól végezte dolgát. Nemcsak megszabadult a szociáldemokratáktól, hanem rendkívül kényelmetlen helyzetbe is hozta őket: hadd magyarázzák meg a választóknak, hogy is van az, amikor a lemondásukat benyújtó minisztereket eltávolítják.

A politikában nem az nyer, aki következetes, hanem aki következetesnek látszik. A PSD pedig elmulasztott következetesnek látszani.